(vendégszerző.) Milyen az értékrendje egy tinédzsernek ma?

És mi jelent értéket egy tizenévesnek napjainkban? A kérdés már önmagában összetett, nem hogy a válasz, de az ért én mégis megpróbálkozom.

Először nézzük meg azokat a felületeket, amikkel a tinédzser találkozhat: média, zenevilág ne adj Isten tudomány.

                A média - és itt gondolok elsősorban a fősodratu médiára – az informáló oktató szerepkörét elveszítve mintegy megfordult tevékenységének iránya és átvette a tömegbutítás, félreinformálás szerepét. Az értelmetlen, nevetséges és mindenek előtt semmilyen jelentést, mondanivalót magával nem hordó valóságshow-k, a legújabb tini filmek, amelyek erős szín és hanghordozásukkal már-már belénk/beléjük erőszakolják magukat – és persze oktató/nevelő hatásuk annyi kb., mint egy teveszarnak - mind hozzájárul ahhoz, hogyan nézzen ki egy tini számára a „frankó”.

A zenében, az egymást követő egyslágeres előadok, a minden héten más színű hajjal feltűnő divatdiktátor „művészek” vajon mit adnak át a közönségüknek (tinédzsereknek legfőképp), dalszövegeikben hallanak-e olyan mondatokat, amelyeknek elraktározásával jobb emberekké válnának? Hát nem! A jó esetben két mondatból álló 5-6 perces dalok, gyerek énekek dallamával (amiknek tudatosan az a célja, hogy megragadjon és igényelje a hallgató anélkül, hogy a mű feldolgozásában az agya bármilyen tevékenységet kellene, végezzen, mint például egy Vivaldinál) eléri, hogy egy zeneművészet szempontjából értékelhetetlen kompozíció olyan hisztérikus népszerűségnek örvend, mint pl. az eső – ernyő – nyő – nyő féle dal. (Rihanna – Umbrela). Ezt nevezik kommersz zenének.

De ugyanakkor számon kérhető a tudomány és politika is. Ezek egy abszolúte felsőbbrendű nyelvezetet használva és egyáltalán nem kommunikálva az ifjú nemzedékkel, a fiatal közönséget érdektelenné teszik saját magukkal szemben, sőt elérik, hogy az, akit érdekelné is megutálja néhány pillanaton belül.

Ezek után csodálkozhatunk-e, amikor szebbnél szebb magyar kifejezések helyett „üdcsit, balcsit, fülcsit, xeryt” hallunk és olvasunk. A mass média tudatosan megtervezett hatását elérte: huszonéves fiatalok nem tudják, hogy az „út” hosszú Ú és az „áll” két L, sőt, nem tudják leírni saját nevüket sem. Akkor ezektől az emberektől joggal várhatjuk-e el azt, hogy pozitívan reagáljanak egy múzeumlátogatás ötletére, vagy egy kamarazenekar meghallgatására? Nem. Sajnos butulnunk kell velük, vagy viselni a „különc” „ósdi” „uncsi” jelzőket. De kit érdekel?  :)

Vendégszerzőként beköszönt: M.Z.